"Vagy ahogy a tűzvész jön, amit
egy eldobott cigarettavég
vagy észrevétlen szikra szít:
úgy jön, összevissza, ez a szerelem,
úgy gondolok rád, végtelen

sokféleképpen, rád, akiről
alig tudom ki vagy,
de akit egy mosoly, egy mozdulat
föltámaszt kísértetiesen
s oly édesen,
hogy fájsz, ahogy még soha senki sem."

Minden nap megszűnik valami, amiért az ember szomorkodik, de mindig születik valami új, amiért érdemes élni és küzdeni.

Mindnyájunk életében egyaránt fordulnak elő kellemes és kellemetlen események. A bölcs ember a jó dolgokat őrzi meg emlékezetében, a rosszakat veszni engedi.

Kétféle méltóság van. Az egyik: amit a világ ad az embernek. A másik: amit az ember ad saját magának.

A szeretteinket olykor el kell veszítenünk, hogy megtudjuk, mennyire fontosak voltak nekünk.

"Úgy fáj már minden, minden idebenn:
A szó, s a mozdulat, s a csend is fáj,
Minden, mi általreszket szívemen,
Legyen az ember, muzsika, vagy táj,
Úgy fáj már minden, minden idebenn.

De néha egy-egy halk szó simogat,
S rejtekúton a szívembe talál,
S álomba ringatja a kínokat,
Elaltatja a múltat, s a jövőt.
Pedig be nehéz megtalálni már
Az ösvényt, a szívembe vezetőt. "

Nekem a pokol is jobb annál, mint ami itt van a földön.